Ha meg kellene mondanom, mi hiányzik legjobban a hagyományos ételek közül, akkor azonnal rá tudnám vágni: a carbonara spagetti és az aranygaluska. Ez utóbbi Anyukám egyik remeke, gyakorlatilag egy egész tepsivel meg tudok belőle enni egy nap alatt. A carbonara pedig valójában számomra a megoldás minden problémára: fáradtságra, rossz kedvre, bármire, a Vapianonak pedig nem csak akkor nem tudok ellenállni, amikor a Petőfi Sándor utca környékén sétálunk, hanem szimplán akkor sem, ha véletlenül valamiért eszembe jut – mert akkor menni KELL.

Akkor fogalmazódott meg bennem az igény, hogy mindenmentes carbonarat kell készítenem, amikor egy máltai nyaralás alatt egy hétig csak steaket és salátát ettem. Hiányzott a szósz, az erőteljesebb ízek. Ezért a reptérről az első utunk a boltba vezetett, bevásároltunk, és nekiálltunk, hogy kitaláljuk az én verziómat. Ilyen lett.

Hozzávalók:

• 50 dkg csirkemell v. pulykamell (tulajdonképp bármilyen hús lehet, de ez elég gyorsan megpirul és nekem valamiért ez illik hozzá)
• olivaolaj
• 1 közepes fej vöröshagyma
• 3-4 gerezd fokhagyma (minél több, annál jobb!)
• 1 csomag apróra kockázott bacon (kb. 200 gr)
• kb. 4-5 dl kókusz- vagy mandulatejszín (itt a mennyiséget nem tudom pontosan megmondani, mert egyrészt mi hígítottuk vízzel, másrészt teljesen ízlés kérdése, hogy ki mennyire szereti ha szószos)

A köret:

Sültkrumplival ettük, amit mi így készítünk: apró kockákra vágjuk a meghámozott krumplit, majd sütőpapírral bélelt tepsire terítjük. Sózzuk és olivaolajjal meglocsoljuk, jól átforgatjuk, hogy mindenhol érje. 25 percig sima alsó-felső sütési módon, majd újabb 25 percig légkeveréssel sütjük, míg megpirul. Érdemes úgy 10 percenként átforgatni, különben letapad, nem egyenletesen sül meg. Finom, egészségesebb és még olajszag sincs.

Szerintem jó lehet még rizzsel vagy gluténmentes tésztával is, csak nálam ezek is tiltólistán vannak.

És a lényeg: a „carbonara”:

1. A hagymát felaprítom, egy lábasba teszem. Mautner Zsófitól tanultam, hogy a hagymát meg kell sózni, akkor enged egy kis levet, és így kevesebb olaj kell hozzá, csak kb. két evőkanálnyi.

2. Hozzáteszem a fokhagymát is.

3. A bacont, mivel abból is sül ki némi zsiradék, külön pirítom meg, és a felesleget leöntöm róla mielőtt majd a szószhoz hozzáadom, de erről majd később.

4. A megdinsztelt hagymához hozzáadom a kockára vágott húst. Andris nálunk a húsfelelős, biztos azért mert inkább ő a nagy húsevő is. Mérnöki precizitással képes tökéletesen egyforma kockákra vágni a húst, ezért szuperkönnyű dolgom van, gyorsan és egyformán sül. Ő szokta fűszerezni is, sóval és frissen őrült borssal.

5. Amikor megpirult a hús, hozzáadom a bacont, amiről előzőleg lecsöpögtettem a felesleges zsírt. Ez azért fontos, mert utálom, ha a tejszínes szószok tetejére kiül a zsiradék. Mivel általában viszem magamnak az ebédet a munkahelyemre, és így melegítem is az ételeket, ez fontos szempont.

6. Már csak a tejszín hiányzik ekkor: lehúzom a tűzről, és hozzáadom azt is. Összeforralom és elvileg kész is.

Most viszont még írnék a kóstolgatás fontosságáról. Nem, nem azért, hogy magamat igazoljam. Igen, főzés közben gyakorlatilag folyamatosan eszem: az alapanyagokat kóstolgatom, a készülő ételt tesztelgetem, szóval mire elkészülök vele, tulajdonképpen jól is szoktam lakni.:) Itt viszont szerintem tényleg nagyon fontos, hogy megkóstoljuk, mielőtt késznek nyilvánítjuk a „carbonarát”, különösen, ha kókusztejszínt használtunk. A kókusznak ugyanis eléggé kiérződik az íze. Szerintünk ettől különleges lett, de ha valaki ezt nem szereti, tudja ellensúlyozni fokhagymával, borssal, vagy ha vízzel hígítja a tejszínt – szerintem még a végén sem késő fűszerezni, csak kicsit tovább kell főzni, hogy kedvünkre összeérjenek az ízek.